Szögek

A házak és az élet fölött
szürke könnyű köd

szememben a fák
jövendő leveleivel
vártam a nyarat

legjobban
a port szerettem a nyárban fehér
meleg port
bogarak és békák fúltak bele
mikor nem hullt eső
heteken át

rét és violaszín tollak a réten
megnőnek
a madarak a kutak nyakát
fűrész alá fekteti a szél

szögek
hegyesek és tompák
zárják az ajtókat vernek rácsot
az ablakokra körbe-körbe
így épülnek az évek így épül
a halál

Altató

Vesd meg az ágyadat feküdj le
és nézd az ablakon át hogy nő
odakint a tavasz és a bánat
csupa kék szomorúság az ég
s könnyrügyekkel fakadnak
sírásra a fák

Te ne sírj vesd le ruháidat vesd le
életedet feküdj pucéran s örülj
hogy magad vagy
a tavaszban magad vagy
az égben a fákban a fényben
örülj hogy nem kell fölkelned
többé nem kell szólnod felelned
járnod

Ne gondolj a hideggel ne mozdulj
fehér
testedre majd rászáll a nap
mikor ledöntik a szemközti házakat
a kéményeket s a televíziók antennáit

A betörő

Zárjátok be a kapukat
nesztelenül érkezem gonosz
fehér kezekkel
én nem a durva fajtából való vagyok
nem az ostoba és kapzsi fajtából való
fehér és keskeny a kezem
halántékomon és csuklóimon
az erek finom vonalát
megcsodálnátok ha egyszer
módotok lenne rá de én csak
akkor lépek szobáitokba
mikor már mindenki elment
mikor már mindenki hallgat
mikor már minden fény kihullt
ízléstelen csilláraitokból

Zárjátok be a kapukat
nesztelenül érkezem gonosz
fehér kezekkel
csak néhány percre jövök
kesztyűsen sötét ruhában
de minden éjjel fáradhatatlanul
és minden házba fáradhatatlanul
én nem a durva fajtából való vagyok
nem az ostoba és kapzsi fajtából való
reggel ha fölébredtek számláljátok meg
pénzeteket ékszereiteket nem hiányzik semmi

Csupán egy nap az életetekből

Clous

Au-dessus des maisons et des vies
un léger brouillard gris

avec mes yeux pleins de feuilles
à venir dans les arbres
j’attendais l’été

j’aimais par-dessus tout
dans l’été la blanche
la chaude poussière
insectes et grenouilles s’y noyaient
quand la pluie ne tombait pas
pendant des semaines

le champ et sur le champ des plumes violettes
poussent
les balanciers des puits et les cous des oiseaux
le vent les couche sous une scie

clous
émoussés et pointus
ferment les portes clouent des barreaux
aux fenêtres de long en large
ainsi se bâtissent les années ainsi se bâtit
la mort

Berceuse

Fais ton lit et couche-toi
et regarde par la fenêtre
comment grandissent au-dehors
le printemps et la tristesse
le ciel n’est qu’un immense
chagrin bleu
et les arbres éclatent de sanglots
à chaque éclosion de fleurs.

Toi, ne pleure pas, enlève tes habits
enlève ta vie,
élance-toi nue, et réjouis-toi
d’être seule
dans le printemps
dans le ciel dans les arbres
dans la lumière
réjouis-toi de ne pas te lever
plus parler, plus répondre
plus marcher.

Ne pense pas au froid ne bouge pas
sur ton corps blanc
le soleil descendra
quand les maisons d’en face
seront démolies
et aussi les cheminées et
les antennes de la télévision.

(Ce poème est le seul qui ait été réécrit en français par Agota Kristof)

Le cambrioleur

Verrouillez vos portes
sans faire de bruit j’arrive avec mes méchantes
mains blanches
et je ne suis pas de la race des durs
ni de la race des idiots et des rapaces
blanches et effilées sont mes mains
sur mes tempes et mes poignets
vous admireriez la fine ligne de mes veines
si l’occasion s’en présentait
mais je pénètre
dans votre chambre seulement
quand tout le monde est parti
quand tout le monde se tait
quand toutes les lumières sont tombées
de vos lustres de mauvais goût

Verrouillez vos portes
sans faire de bruit j’arrive avec mes méchantes
mains blanches
je ne viens que pour quelques instants
ganté vêtu d’habits sombres
ainsi chaque nuit infatigablement
et dans chaque maison infatigablement
je ne suis pas de la race des durs
ni de la race des idiots et des rapaces
le matin au réveil tâchez de compter
votre argent vos bijoux rien ne manquera

Rien qu’un jour de votre vie